Kételyek egy éjjelen

Mandarin kezemben, miközben veled beszélek.
A tavasz kicsiny ízét magában hordozó perc.
Fülemben szomorkás hangulatú zene,
Mely azt kéri valakitől, hogy karjaimba vezessen.

És az éjjel jön, vele a kétely, a hold suttog fülembe.
Enyém voltál, de enyém leszel-e még egyszer?
Elég-e egy tavasz, hogy megbánjam vétkeim?
Elég-e egy hét, hogy megtudjam, mit érzel még?

Agyamban cikázik a kép, minden csillag fényeként,
Hogy melléd fekszem és te engeded,
Engeded, hogy szeresselek, hogy tiéd legyek.
A télt végre elengedem és a tavaszba lépnék.

De mondd: lesz még éjszaka amit veled tölthetek?
Vagy tavaszi nap a parkban mint régen?
Ölembe fekszel-e, mint puha gyepre?
Vagy majd egyedül kóválygok hibáim erdejében?

Átkozott kételyek...

Utolért az unalom

Utolért az unalom
Ezen a poros hétvégén
A nagy karosszékben

Szemed a szememben
Kezed a kezemben
Őrzöm míg engeded

És ha az idő eljő
És nekem mennem kell
Ki a nagy ismeretlenbe

Ne félj egy percre se
Egyszer majd visszatérek
A nagy jól-ismertbe

És ha visszatértem
Csókolj és ölelj
Vagy beszélj hozzám

Hogy az unalom illanjon
Ki a poros ablakon
Ki a magányos éjszakán

Mint gyermekkel bántam veled

Ahogy a múlt poros szobájába lépek
És kezem végig simítom az érdes falakon,
A parketta nyikorog, szólít,
És emlékek garmadája rohan ki agyamból.

Múltkor mint rossz gyermeket
Átküldtelek a másik szobába.
Te nem tudtad mit tettél,
Így az ajtót bezártad.

Pár perc múlva a fejem zsongott
És testem üresen kóválygott
Az üresen maradt szobában,
Mely néma lett hirtelen.

És minthogy nem is tudtam,
Nem is emlékeztem mit tettem,
Hívtalak, hogy gyere
És a szobát töltsd meg nekem.

De te nem válaszoltál
Mert nem hallottál.
A nagy szoba távoli sarkába bújtál
Ahová én nem követhetlek.

A nagy szoba sötétjébe burkolóztál,
De az ajtót résnyire nyitottad.
Én beléptem és vakon
Rémült szavakat suttogtam.

"Csak adj három percet
Még a múltból mit megéltünk együtt.
Nyújtsd ki kezed és fogj meg,
Mert félek egyedül."

És tudom, hogy közel állok hozzád,
Érzem parfümöd illatát:
A múlt egy darabját
A jövő halvány fénysugarát.

Elengedtem hát most kezed

Elengedtem hát most kezed,
Eltörtem az eltörhetetlennek
Vélt varázst.

Hogy a pillanat hogy olvad a pillanatba,
Nem tudtam míg velem voltál.
Hogy szárnyaim hová lettek,
Kérdezném, és a választ csak te tudnád.

De hát elengedtem kezed,
Elkövettem az elkövethetetlennek
Hitt bűnt.

Hogy az ágy mily hideg nélküled,
S az álmok is üresek,
Mondanám, suttognám,
Ajkadra ajkammal írnám.

De hát elengedtem kezed,
S nincs szó, mellyel
Megbocsátást nyerhetek.

Telefonhívás

És hívtalak azon az éjszakán
Mert hallani akartam hangodat.
Te talán fáradt voltál,
Talán csak nem akartál.

Csókod helyén cigaretta,
Kezed helyén üres üveg.
Én szívem és lelkem adtam neked,
Kiürült testem hát droggal mérgezem meg.

De nem, nem kérem vissza kedvesem.
Mit neked adtam tied örökre.
A múltat én nem kérem vissza,
Helyette jövőért esdem.

Ahogy valamikor kicsimnek hívtalak,
Úgy akarlak karomba zárni újra,
És ha kell hát eldobom álmomat,
És majd álmodok helyette egy másikat.

Mert álmom üres képzelgés
Ha te nem vagy velem.
Minden szoba üres, melybe belépek
Ha te nem vagy benne.

Emlékszel? Te voltál a szárny
Mellyel repültem és a szél
Mely felkapott és le sem tett.
Emlékszel erre, emlékszel ugye?

Te egy gyermekkort adtál,
És felnőtté avattál.
Egyetlen barátom
És mindenem voltál.

Ha karod nyújtottad és átkaroltál,
A nagy ismeretlen világtól óvtál.
Ha éjjel a hold alatt hozzám bújtál,
Álmom nyugodt volt, mert vigyáztál rám.

És én hívtalak azon az éjszakán,
Mert megöltem magam.
Te azt mondtad fáradt voltál,
És tudtam, már csak teher vagyok számodra.

De én hívtalak azon az éjszakán
Mert te vagy az egyetlen kihez szólhattam.
Te elutasítottál és én meghaltam
Újra és újra, mint minden éjszaka.

És ha kérdezed miért löktelek hát el,
Komor leszek vagy nevetek.
Mert nem tudom.
Mert nincs magyarázat magamnak se.

Talán ez volt az út, a fény
Mely megmutatta mennyire fontos vagy nekem.
Hogyha te nem vagy,
Hát én sem létezem.

Tudom, hogy bántottalak, sebeztelek
És annyi ártatlanságot elvettem.
És hogy kifogytam a szókból
És nem vagyok más csak tehetetlen.

Nem tudom, hogyha elmondom
Mit szinte képtelenség.
Ha halkan egy könnycsepp alatt
Kisírom: szeretlek,

Változik-e a világ köröttünk,
Vagy mélyen odabent legbelül?
És hogy öledbe kúszhatok-e még egyszer?
Karomba zárhatlak-e még egyszer?

És hívtalak azon az éjszakán,
Hogy tudjam, vágysz-e még rám.
Hogy van-e még otthonom.
Hogy lesz-e még valaha nyugodt álmom.

És a telefont letetted
De én még halkan odasúgtam neked,
Mennyire fontos vagy nekem.
De válasz már nem volt...

Néma éjszakák hada

Néma éjszakák hada
Rohan le engem újra és újra.
Csillagok százai
Tépik ki csontomat, húsomat.
Utcalámpák tompa árja
Taszítnak sarokba.
Végtelen éjjelek csalják arcomra
Könnyemet újra és újra.

Zihálok, vergődöm,
Üvöltök és suttogok.
Egyedül vagyok, egyedül
Mert ellöktelek magamtól.

S az utca zsivajában
Minden csók és szó,
Minden kézbe vett kéz
Ölbe vett derék
Te vagy.
Minden szempár
S lépés és az üres fal.

Ha kérdezed hát miért tettem,
Én komor leszek,
S hebegve habogva
A válaszom ez lesz:
Mert túlságosan szeretlek.

Kérdések

Ha kezem nyújtom megfogod?
Ha ajkaim csókra nyújtom megcsókolsz?
Leszel-e az ágy vándor lelkemnek?
Étel éhes szememnek?
Kötszer sebzett lelkemnek?
Napsütés hideg testemnek?
A megnyugvás zsongó fejemnek?
A csend melyet nem lelek?
A természet mi körbevesz?
Beton fal mely védelmez?
Házikó mely otthont ad?
Csendes szó mi megnyugtat?
Leszel-e a szerelem
Melyet csak benned lelek?