I.

Istenben én sosem hittem.
Még is térdemre hullok éjjelente,
Halk szavakat motyogok lepedőmbe,
Ahogy halk szavakat súgtam füledbe.
Inspirációm vagy.
Illatod megbabonáz és tehetek bármit,
Vágytam, vágyom és vágyni fogok rád.
Hogy elhagytál nem fáj.
Hogy rossz ember vagyok csak az bánt.
Széppé engem te teszel,
Esti álmom benned lelem.
Ne hidd kedvesem, hogy rajongok érted.
Ne hidd, hogy rajongásért esdem.
Szerelmet kérek.
Múltba veszett emlék nem érdekel,
Tükörben magam már fel nem ismerem,
És ugyan együtt voltunk gyermekek,
Nem abból kérek.
Végtelen hosszú sétákra mennék veled,
Hogy elvesszünk beszélgetéseinkben,
Vagy csendben ülhetünk a zöld gyepen
Kezünkben könyvekkel.
Lábujjammal simogatnám lábad
És csendben ellopott mosolyod
Csókként adnám vissza édes ajkaidra.
Ha tél van?
Kanapénk lenne a park,
Takarónk a kék ég mi alatt elbújhatunk nyugodtan.

Idegen ország fia én lenni nem akartam.
Az álmokat nem festeni, élni vágytam.
De ha kezed kinyújtod,
Ajkamat csókoddal áldod,
Nem lesz többé törött álom.
Szárnyra kapok és haza szállok,
Majd téli álmokban táncolunk,
És én veled maradok,
Mert maradni akarok.